Aro
Lehetetlen, hogy egy átlagos vámpírnak olyan jó legyen a memóriája, mint az enyém. Több ezer éve élvezem a tökéletesség előnyét, de most…
Hallom több száz vámpír halálhörgését, az utolsó, reményvesztett kiáltásukat…ez a sok emlék, hang, érzés felemészt, de most nem lehetek gyenge, harcolnom kell, hisz bosszút esküdtem a Strassok ellen. Ha ez lesz az utolsó cselekedetem a halálom előtt, akkor boldogan várom azt, ami nekünk vámpíroknak jár a máglya után…
Forks. Carlisle barátom él itt a családjával….mindig gyengének tartottam őt, a beteges ragaszkodása miatt a családjával szemben. Nem értettem, hogy egy olyan lényben, aki úgy tartja fenn magát, hogy embereket gyilkol, hogy szerethet ennyire? Hiába nem ölnek embert, hanem „vegetáriánus” életmódot folytatnak az emberek között…ez nekem akkor is hihetetlennek tűnt. Pazarlásnak éreztem azt a sok tehetséges vámpírt így hagyni elkallódni …Alice Cullen, aki látja a jövőt, Edward Cullen, kinek hasonló képesség jutott mint nekem, gondolatolvasó, bár neki nem akadály a távolság, Jasper Hale Cullen, érzelmeket tud befolyásolni és Bella Cullen pajzsát a saját bőrünkön tapasztaltuk meg nem is olyan régen.
Hányszor ajánlottam fel, hogy csatlakozzanak? Ha beálltak volna hozzánk, akkor talán a testvéreim is élnének még….
De nem az ő hibájuk. Sejtettem, hogy egyszer lesz valaki, aki letaszít minket a trónról, bár nem hittem volna, hogy ez ilyen hamar és ilyen könnyen valóra válik….
És most?
A Strassoké a királyi címünk, a méltóságunk,Volterra….
De nem ez a legszörnyűbb az egészben, hanem az, hogy diktatórikus rendszer lett bevezetve.
Csodálkozom, hogy Carlisle-kat nem támadták meg, hisz már több száz vámpír klánt számoltak fel, öltek meg. Mindenkit, aki veszélyt jelenthet rájuk. Én is menekülök már pár hónapja előlük…
Egy sötét erdő szélén járok már, szerencsére senki sem láthat, mert éjszaka van, viszont itt még így is óvatosnak kell lennem, az alakváltók bármikor megneszelhetik a jelenlétemet.
Mozgolódást látok a fák között, mintha többen követnének.
- Aro, mi járatban erre? – kérdezte valaki a fák közül, de a hangja nem volt ismeretlen számomra
- Segítségeteket szeretném kérni
Lassan az egész család kijött a fák közül. Carlisle, Esme, Emmett, Rosalie, Alice, Jasper és Edward. Nem szóltak egy szót sem csak csendben várták, hogy folytassam de most vámpír létezésemben először, nem tudtam, hogy mit mondjak, hogy, hogy kezdjem el…egyszerűen elfelejtettem azt, hogy kell segítséget kérni valakitől, hisz mióta létezem, mindig csak parancsoltam.
Míg ezen gondolkodtam, végignéztem rajtuk. Megijesztett az, amit láttam…
- Miben kellene segítenünk? – szólalt meg Edward és csak a vámpírhallásomnak köszönhettem, hogy meghallottam, mert a hangja olyan volt, mint aki már hetek óta meg sem szólalt.
- Bosszút állni Pierre Strasson – válaszoltam, - Ha mi összefogunk, talán győzhetünk….- kezdtem el, de Carlisle félbe szakított
- Ezt beszéljük meg otthon.
Alig telt pár másodpercbe és már a házukban is voltunk. A nappali ízlésesen volt berendezve, de hiányzott belőle valami…
- Akkor, mint már mondtam, a segítségeteket szeretném kérni, biztos hallottatok a Strassokról.
- Igen, a Denali –klánt is megtámadták – motyogta csöndesen Alice
- Akkor segítetek? Benne vagytok?
Kínos csend telepedett a szobára, de én reménykedtem. Reménykedtem, hogy segítenek, hogy a bosszú után a lelkiismeret furdalás is eltűnik, vagy legalább nem fáj majd annyira a barátaim emléke…sose hittem volna, hogy fájdalmat fogok érezni….régen megvettettem Edwardot azért mert egy egyszerű ember miatt akarta eldobni magától az életet, egyszerűen szánalmasnak tituláltam a Volterrai látogatását, de most már értem mit érezhetett akkor, és, hogy min mehet keresztül most…
Carlisle hangja zökkentett ki a gondolkodásomból:
- Segítünk.
Egy apró reményszikra vetette meg magát a lelkemben, ennyi borzalmas hét után ez az érzés ijesztő volt…olyan kellemes, de még is tudtam róla, hogy veszélyes…
Lassan leültem melléjük egy fotelba és elkezdtem mondani, hogy mit tudok az ellenségeinkről…
