...Már egy ideje követtük a szagát mikor egy kis tisztásra értünk ki…
Gyönyörű rét volt ,hatalmas fák vették körül. Emmettnek is elnyerte a tetszését láttam a gondolataiban. Volt ebben a rétben valami furcsa,valami titokzatos, rejtélyesen misztikus…
De nem volt időnk gondolkodni, mert egy ismeretlen gondolatot hallottam a fejemben:
- Sikerült, vége van, végre hazamehetünk Stra….- itt hirtelen eltűnt, nem hallottam tovább, de ez a fél mondat is elég volt ahhoz, hogy halálra rémüljek. Hirtelen nagyon erős fájdalom-hullám söpört végig a testemen, a halott szívemben mintha több ezer kést döftek és forgattak meg volna kegyetlenül…ijesztően valóságosnak tűnt…
- Edward – kiáltott Emmett –Carlisle-ék mindjárt itt vannak, találtak valamit…- mondta és a telefont a zsebébe rejtette. Hitetlenkedve néztem rá, hisz észre sem vettem, hogy telefonált annyira lefoglalt a fájdalom, amit még most is érzek, bár már nem olyan intenzíven…
- Mondták, hogy mit találtak? – kérdeztem idegesen
- Nem –rázta a fejét
Ekkor lábdobogásokat hallottam, pár másodpercen belül megjelent Jasper és Carlisle is, szomorú, kétségbe esett arcal, ezt látva megpróbáltam beleolvasni a fejükbe de mind a ketten valami másra gondoltak. A szél hirtelen feltámadt és a számomra a világon létező legédesebb illatot sodorta felém valami iszonyatos bűzzel keverve, ami megrémített, mert valahonnan ismerős volt.
- Én…nem Carlisle, ez nem megy! – fordult apánk felé Jasper - Inkább megmutatnám…ha lehet –suttogta, majd Carlisle bólintott.
- Gyertek, mutatjuk az utat – mondta Carlisle lehajtott fejjel
Elkezdtünk futni egyre beljebb az erdőben, ahogy növeltük a sebességet úgy nőtt az én fájdalmam is. Egy langyos, gyenge szellő lebegtette meg a fák levelét, és hirtelen újra de erősebben éreztem a szagot…
Hirtelen ledermedtem és térdre zuhantam. A fájdalom a szívembe újra visszatér csak éppen erősebben és kínzóbban
- Nem az nem lehet…ugye nem… -suttogtam erőtlenül – kérlek, könyörgök….
Esni kezdett az eső, mintha az én könnyeim lettek volna. Carlisle mellém térdelt, lassan magához húzott:
- Edward, annyira sajnálom, de tovább kell mennünk, már nincs messze....
És tényleg nem volt messze. A füst feketén gomolygott a fák között és vitte életem szerelme illatát...
Megakarok halni. Most rögtön, hisz nincs már miért élnem...
- Nem Edward! Renesmeenek szügsége van rád! Nem lehetsz önző! És nem teheted meg ezt a családoddal. Erősnek kell maradnod - mondta a lelkiismeretem Bella csodaszép csilingelő hangján.
Lélek...relatív vagy fiktív dolog ? Én lelkem Bella volt, ő mutatta a jó irányt mindig...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése